26. Fejezet: Az én hibám, az én bűnöm

Előre is bocsánatot szeretnék kérni tőletek, hogy több hónapig nem volt rész.

Ennek több oka is van.

Nem igazán volt időm, valamint azon is elgondolkodtam, 

hogy nem folytatom a blogot, mivel semmiféle visszajelzést

nem kaptam, hogy jó, vagy folytatnom kéne.

Viszont rájöttem, hogy ez nem gátol meg abban, hogy tovább írjam,

ugyanis én nagyon szeretem ezt a blogomat, és

méltó befejezést szeretnék neki majd a jövőben.

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Armin igenis életben marad, ketten indultunk haza.

  - Miért van ilyen hideg?  - dőzsöltem össze a kezeimet, ugyanis eléggé lehűlt a levegő, ahhoz, hogy a kezem jégcsap legyen.

  - Hogy a nőknek mennyi problémájuk van - sóhajtott a fiú mellettem, majd jobb kezéről levette a kesztyűt, és nekem adta - Érd be ennyivel. A másik kezedet pedig dugd be a zsebedbe.

  - Nincs is sok - motyogtam az orrom alatt, miközben elvettem tőle a meleg kesztyűt, melynek tipikus Armin illata volt.

Felhúztam, majd megfogtam a kezét, míg másik kezemet a zsebem legmélyére vetettem.

  - Beülünk valahova forró csokizni? - nézett le rám, gyönyörű szemeivel.

  - Már vártam, hogy mikor teszed fel nekem ezt a kérdést - mosolyogtam el rá.

A suli mellett van egy remek kávézó, amit lehet a sulink törzshelyének is mondani, hisz nem telik el úgy nap, hogy meg ne fordulta itt, egy Sweet Amorisos diák.

  Arminnal ide mentünk be, hogy felmelegedjünk. Kerestünk a hátsó részen, egy két személyes asztalt, majd levetve a kabátjainkat, helyet is foglaltunk.

  - Milyen forrócsokit szeretnél? - tette fel nekem a kérdést.

  - Hm. Mogyorósat - csuktam be az étlapot.

  - Hmm - bújta tovább a lapokat - A fehér csokis finom?

Csak a fejemet ráztam tágra nyílt szemekkel, mire Armintól egy halk nevetést kaptam.

  - Én azért kipróbálom.

  - Nem megyek el a temetésedre, mert figyelmeztettelek, de te nem figyeltél rám.

  - Nem is hívnálak meg - csukta be az étlapot.

Jött a pincér, s felvette a rendelésünket.

  - Egyébként milyen ez a híres bent alvós este? - könyököt az asztalra, s fejét így támasztotta meg.
  - Rohadt nagy buli - húztam mosolyt az ajkaimra - Főleg ha minden osztály bent alszik. Lényegében fent maradhatunk akár hajnalig, és nagyon nagy buli. Főleg a végzősöknek.

  - Gondolom - sóhajtott mélyet.

  - Ez nem hangzott túl biztatóan...

  - Egy egész estét elvesztegetek arra, hogy az iskolában pizsipartin vegyek részt, holott tudnék játszani is akár otthon.

  - Akkor ne gyere, és maradj ki belőle - morogtam az orrom alatt - Pedig pont azért vártam ennyire, mert te is ott leszel - suttogtam a végét.

  - Nyugalom - mosolyodott el - Elmegyek.

  - De nem játszhatsz egész éjjel!

  - Hupsz, lebuktam.

Az asztal alatt gyengéden belerúgtam a lábába.

  - Ha fiú lennél, visszarúgnák.

  - Honnan tudod, hogy nem vagyok fiú? - mosolyogtam rá hirtelen.

  - Azokat nem lehet csak úgy hamisítani - mutatott a melleimre.
Csak megforgattam a szememet, majd pár perc múlva, már ki is hozták a forró csokikat.
  Én jóízűen kezdtem el inni, amit Armin nem mondhatott el magáról. Ahogy megkóstolta, undor keletkezett az arcán.
  - Én ezt biztos nem fizetem ki - nyelte le nehezen, majd odébb is tette, nem nyúl hozzá.
  - Mondtam - sóhajtottam, s ittam tovább, azonban Armin még ezt se engedte nekem.
Hirtelen elhúzta előlem a kehelyt, a szívószál pedig eltűnt a számból. Maga elé helyezte, majd jóízűen megkóstolta.
  - Tyí, ez rohadt jó  - azzal tovább is iszogatta.
  - Azért jó lenne, ha hagynál nekem is.
Egy ideig még itta, és a mondanivalómra se reagált. Mikor már csak a fele volt benne, visszaadta.
  - Nagyon köszönöm - néztem rá morcosan, majd hamar kiittam a tartalmát.
A fekete hajú fiú csak jót mosolygott rajtam, majd elment fizetni.
  Kilépve a kávézóból, megcsapott a hideg szellő.
  - Utálom a hideget - mormogtam az orrom alatt.
  - Ilyenkor kifogások nélkül tudok otthon játszani - nevetett magán.
  - Jaj, de vicces - gúnyolódtam vele.
Armin csúnyán nézett rám, majd kikapta a sálat a nyakamból, s futni kezdett eléjük. Ugye ez most csak egy vicc?
  - Armin! - kiabáltam utána, de mintha meg se hallotta volna.
Rohantam Armin után, de néhány utca múlva, már kellően beszúrt az oldalam, így sétálva tettem meg a hozzájuk vezető út többi szakaszát. Ő persze már rég hazaért. Hogy a francba tud ilyen gyorsan futni, főleg, hogy a hátán van a nehéz táska?

Beletellett egy fél órába, mire elértem a házukat. Ott kopogás nélkül benyitottam. Sehol senki nem volt az előtérben.
  - Armin! - kiáltottam fel az emeletre.
Semmi válasz nem érkezett pillanatokig. Aztán hangos dobogást hallottam, s megláttam a kis kékséget, rohanni lefelé a lépcsőn. Bátyja ott volt a nyomában. Alexyre pillantottam, s a sálam volt a nyakában. Szinte észre se vettek engem, ezért elhatároztam, hogy amint Alexy leért a lépcsőn, megállítom.
  Így is lett. Beálltam Alexy elé a lépcső alján, s vártam őt. Ő az utolsó pillanatban nézett fel, így esélye se volt kikerülni, valamint nekem elmenekülnöm.
Alexy próbált megállni, de nem jött össze neki, s puszta erővel nekem rohant, így ennek következtében elterültünk a padlón. Arminnak szerencséje volt, hogy csessze meg, ugyanis ő időben megtudott állni.
  - Sky! Élsz még? - magasodott fölém Alexy ijedten.
  - Ja.. - szóltam fájdalmasan. Azért a fejem elég nagyot koppant a padlón.
Armin nem bírta most se megállni a nevetést, s egy jóízű röhögőgörcs szalad ki belőle.
  - Hála istennek - sóhajtott megkönnyebbülve a fiú, majd felállt, s nekem is segített hasonlóan cselekedni.
  - Meg...megvagytok..? - kérdezte Armin, a nevetés közepette.
Hirtelen akartam valamit beszólni Arminnak, de nem tettem. Hogy miért nem? Mert semmi jogom azok után bármi rosszat is mondani ennek a fiúnak, miután megcsaltam őt Viktorral.
  A kedvem elérte a nulla alatti szintet, s sírhatnékom támadt.
  - Alexy, rárrsz kicsit? - fordultam felé.
  - Mondd, mi az? - kérdezte, miközben levette a sálamat, s a fogasra akasztotta.
Én is így cselekedtem. Megszabadultam minden felesleges téli ruhámtól, majd Alexyhez fordultam.
  - Szeretnék veled beszélgetni.
  - Oké, akkor irány a szobám! - indult meg előre.
  - Hé, én miért nem lehetek ott? - kiáltott utánunk Armin.
  - Női dolgok! - szóltam neki vissza gyenge hangon.
Mikor felértünk, én mentem be előbb, s egyből helyet is foglaltam a fiú ágyán. Alexy becsukva maga után az ajtót, tekintete rám vándorolt.
  - Mi a baj? - indult meg felém, míg el nem ért hozzám, így helyet foglalva előtte az ágyon - Gondolom nem női bajok, és csak azért mondtad, hogy ne kérdezősködjön. Szóval?
Hirtelen akartam neki lent elmondani, hogy mi történt. De így, hogy most elkövetkezett az, hogy elkel mondanom, félek. Nem tudok Alexy szemébe se nézni, ezzel a tetemmel.
  A gondolatok cikáztak a fejemben, de kitörni nem akartak. Ajkaimba haraptam, hogy irányítani tudjam az érzéseimet, de nehezen jött össze.
  - E..egyáltalán nem tudom, hogy miként mondjam el neked, szóval biztos vagyok benne, hogy összevissza fogok beszélni - nevettem ki magamat fájdalmasan.
  - Hé, mi történt? - nézett rám aggódva.
Ahogy akkor, abban a percek Alexy nézett rám, nem bírtam tovább, és eltörött a léc bennem, mely összetartott. A hasam görcsölni kezdett, a szívem hevesen dobogni. Elakartam neki mondani, hisz nagyon fontos ember az életemben. Viszont nem tudtam, hogy tehetném. Ha neki nem tudom elmondani, akkor Arminnak hogy fogom a tudtára adni?
  - Skylin, megijesztesz...mondd már, kérlek..
Mély levegőt vettem, közben összeszedtem a gondolataimat.
  - Akaratom ellenére, olyan dolgot tettem, amit nem akartam, és rettenetesen bánom, hogy megtörtént - kezdtem el suttogva - És tudom.. - fátyolosodott a szemem - Hogy semmi jogom sírni...tudom jól - folytak le a könnyek az arcomon - Mégse tudom megállni...
  - Hé, nyugi - ölelt át Alexy hirtelen, hogy megnyugtasson - Mi történt?
Ám hiába volt ez a célja, jelenleg semmi hatása nem volt rám.
  - Viktor...Viktor szülinapi buliján...én..mi... - hallgattam el hirtelen, hogy levegőhöz jussak - Túl sokat ittunk..és reggel úgy keltem - sóhajtottam aprót, hogy kitudjam mondani a szavalat, melyeket én okoztam magamnak - hogy lefeküdtem Viktorral...
Alexy teste megdermedt, s egyben össze is rezzent, ahogy szorított magához. Percekig nem mozdult, de nem is lepődök meg ezen. Ezt felkel fogni, mert feldolgozni nem lehet.
  - Ugye most csak viccelsz...? - suttogta maga elé, majd eltávolodott, s a szemeimbe nézett, sokkolva - Ez egy vicc, igaz?
Nem bírtam válaszolni, csak a kék takarót bámulni, mely lefedte az ágyat.
  - Úristen... - suttogta maga elé.
Könnyeimnek semmi se szabott akadályt jelen pillanatban.
  - Annyira szarul érzem magam és undorodom magamtól - mondtam ki, mely szívemet nyomta - Én nem akartam ezt... - suttogtam a végére - És képtelen... - vettem nagy levegőt - Képtelen voltam még  a te szemed nézni is, ezek után..
Alexy nem tudott mit mondani, előbb felkellet fogni ez azt egészet.
  - Hogy történt ez az egész? - szólt nehezen.
  - Viktor rosszul érezte magát, beszélgettünk, majd túl sokat ittunk. Tudod...aznap volt Daniel halálának évfordulója. Teljesen kivoltunk mind a ketten bukva..viszont semmire sem emlékszem..hogy hogyan, vagy miképp történt - meséltem el neki halkan a történteket.
  - Rohadt nagyot csalódtam most benned - mondta ki a fájó szavakat.
A könnyeim tovább folytak. Most Alexyt elfogom veszíteni? Mert abba belehalok.
  - Én nem akartam ezt - szorítottam meg a takarót - Annyira visszamennék a múltba, hogy ez az egész meg se történjen, de nem lehet! - emeltem meg kissé a hangom.
Alexy csöndben maradt.
  - Alexy - emeltem rá könnytől ázott tekintetemet - Én nem akarom elveszíteni Armint...és téged se..de ezzel azt értem el, igaz? - néztem magam elé fájdalmasan.
Alexy továbbá is csöndben maradt, melytől a szívem egy része kiszakadt a helyéről.
  - Könyörgöm Alexy mondj már valamit! - nyögtem ki nehezen.
  - Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy ne legyek melletted - szólalt meg végül, s aggódó mosolyával ajándékozott meg - Viszont most inkább azon agyalj, hogy miképp mondod el Arminnak.
  - Azon vagyok, de képtelen vagyok rá...
  - De megkel tenned Skylin.
  - Tudom...de a gondolataim összevissza vannak, és nem tudom összeszedni őket.. - töröltem meg a szememet, a nadrágomból előhalászott zsebkendővel - Szeretem Armint, és nem akartam ezt...
  - Tudom - fogta meg a kezemet -  De hibáztál, amit lehet nem tudsz helyrehozni, de jobbá tenni igen.
  - Alexy...
  - Igen?
  - Tudom, undorító dolog ilyet kérni, de - néztem a szemébe kisírt szemeimmel -  Mellettem maradsz?
  - A legjobb barátom vagy. Hogy kérdezhetsz ilyet? - szorította meg a kezemet - Azért vagyok, hogy melletted legyek, és az ilyen esetekben ha kell kiosszalak, vagy tanácsot adjak.
  - Köszönöm...viszont akárhányszor Arminnal vagyok, az undor kerülget magamtól.
  - Egy darabig, míg a lelked meg nem nyugszik, ez sajnos így lesz.
  - Miért vagyok ennyire idióta, és követek el hibákat?
  - Az ember a hibáiból tanul. Ha nem hibáznánk, nem lenne miből tanulnunk.
  - Huh, de bölcs valaki - mosolyogtam halványan.
  - Valakinek ennek is kell lennie - mosolygott rám menyugatóan.
Közelebb húzódtam Alexyhez, majd szorosan megöleltem.
  Annyi hibát elkövettem az életben, mégis ilyen remek emberek vannak körülöttem, akik soha sem hagynak egyedül. Nem érdemlem meg őket. Túl jó emberek hozzám...

Alexyvel még beszéltünk egy kicsit, majd visszamentem Arminhoz, aki a szobájában volt. A fiú a telefonját bújta serényen.
  - Na átbeszéltétek, hogy milyen betét fajták vannak? - szólt, miközben még mindig a készülékét bámulta.
Csak megforgattam a szememet, majd leültem mellé az ágyra.
  - Kikísérsz?
  - Nem alszol itt? - emelte rám tekintetét. Arcába hullottak sötét tincsei.
  - Aludjak? - néztem rá kérdően.
  - Hát jó lenne. Hiányzik a párnám - mosolygott rám édesen.
Csak megráztam a fejemet mosolyogva, majd fejemet a hasára fektettem, s őt bámultam. Hogy lehet egy ilyen emberrel olyan szörnyűséget tenni, amit én tettem? Nem érdemi meg. Én pedig nem érdemlem meg őt.
  - Mi az? - tette le maga mellé a telefonját, majd engem kezdett el bámulni.
  - Semmi. Csupán - gondolkodtam el - Szeretek olyan dolgokat nézni, amik fontosak számomra.
Armin arcát halvány pír lepte el. Ilyet is ritkán lehet látni. Nem válaszolt, csak a plafont kezdte el bámulni, hajammal pedig játszani.
  - Mondd - szólalt meg percek múlva - Hova szeretnél tovább menni?
Ezen még nem igazán gondolkodtam, ami nagyon vicces, hiszen végzősök vagyunk.
  - Szerintem vagy az énekléssel kezdek valamit, vagy művészettörténelmet tanulok. Te?
  - Jó lenne egy cégnél elhelyezkedni, de ahhoz még tanulnom kell, így valami infós cuccra akarok menni az Egyetemen.
  - Te, Egyetemre? - könyököltem fel.
  - Majd belehúzok a tanulásba. De én tényleg ilyen helyre akarok menni - komorodott el - Egyébként még mindig nem értem azt a szakot, amin vagyunk. Mármint akkor mi most töriből fogunk külön vizsgázni?
  - Nem, csak emelt óra számban tanuljuk a törit, hogy jobban feltudjunk készülni az érettségire. Igazából ennyi az egész. Mert amúgy olyan szinten tanuljuk a többi tantárgyat, mintha sima gimis osztály lennénk, csak ugye nekünk a heti 4 töri helyett, 6 van. Az angolosoknak meg 4 töri óra, és 6 angol.
  - Aha, értem - szólt kedvtelenül - Szerintem az énekléssel vidd tovább a tanulmányaidat. Ki tudja, lehet a végén még sikeres is leszel.
  - Azért annyira ne túlozz - dőltem vissza a hasára, s én is a plafont kezdtem el bámulni.
  - Aztán majd elmondhatom, hogy ez az énekesnő, az én barátnőm - mosolygott hirtelen.
  - Mondd - szóltam halkabban - Miért vagy benne olyan biztos, hogy miután elválnak az útjaink a suli miatt, akkor is együtt leszünk?
  - Én nem akarlak elengedni - hunyta le a szemét, majd sóhajtott - Miért, te talán igen, hogy ilyeneket kérdezel?
  - Egyáltalán nem -  válaszoltam őszintén - Csak rengetek kapcsolat ér véget ez miatt.
  - Ha rajtam múlik, a miénk nem fog.
Arminnak még nem beszélgettünk komolyan az ilyen dolgokról. Őszintén megmondta komolyan se szoktunk igazán beszélgetni.

Eltelt a nap. Fürdés után belebotlottam Alexybe.
  - Holnap akkor te is jössz, nem? - emeltem rá a tekintetemet.
  - Ki nem hagynám - szólt, majd belekortyolt a kezében lévő vízbe - És te? Mikor akarod azt megtenni?
  - Alexy, kérlek. Nem szeretnék még este is erre gondolni. Elég nekem, hogy nappal ez miatt gyötrődök.
  - Bocsi - ráncolta össze a szemöldökét - Nem siettetlek vele.
  - Jó éjt Alexy - öleltem meg.
  - Jó éjt - adott egy puszit a fejem tetejére, majd eltűnt a szobájában, én pedig Arminéba.
Mikor beléptem, a szoba sötétségben úszott. Szóval Armin bealudt. Lassan ültem le az ágy szélére, nem akartam őt felkelteni. Csak néztem ahogy aludt, amikor hirtelen megmozdult.
  - Ne bámulj már, mert elég ijesztő - motyogta halkan.
Nagyot sóhajtottam egy mosoly mellett, majd ráfeküdtem a hátára.
  - Agyon nyomsz, Skylin - folytatta a motyogást, mire én csak jót kuncogtam - Nem hallod?
  - Lehet süket vagyok. Meg szerintem nem vagyok olyan nehéz, hogy ne bírj el.
  - Hááááát.
  - Most komolyan? - ültem fel a hátára.
  - El ne higgy már nekem mindent. Oh, és ha már ott ülsz... nem masszíroznád meg a hátamat? - szólt a végére édesen.
Pislogtam párat magam elé, majd végül beadtam a derekamat, és elkezdtem masszírozni a hátát.
  - Jézusom, de jó - szólt halkan, s hallható volt a hangján, hogy élvezi.
Végigmentem a vállán, a lapockáján, majd ismét a háta egészén. Fél óra telhetett el azóta, mióta csinálom.
  - Elfáradtam - hagytam abba hirtelen.
  - Hát ez nagyon jól esett. Köszönöm, Skylin - beszélt nekem a párnából.
Leszálltam a hátáról, majd mellé feküdtem. Ő felém fordította a fejét, mire én ráemeltem a tekintetemet.
  - Mi az? - néztem mélyen a szemébe.
  - Annyira szép vagy - mondta ki rebbenéstelen arccal.
A pír ellepte az arcomat.
  - Mi van veled? Nem szoktál ilyeneket mondani...
  - Igazából látom, hogy van valami, amit nem mondasz el, de nyomja a lelkedet. Ha már nem mondod el, akkor talán jobb kedvre tudlak deríteni.
Annyira aranyos istenem...
  - Csak feszült vagyok mostanában. Rosa, a tűzeset. Kissé próbára tették az idegeimet - hazudtam a szemébe.
  - De ha van valami, akkor elmondod? - simította meg az arcomat.
  - Mindenképp - fogtam meg a kezét, mely melegséget árasztott magából.
  - Jól van akkor - húzta ránk a takarót, majd közelebb húzódva, egy puszit adott a fejemre.
Jó érzés volt érezni kellemes illatát, melybe beleszerettem. Adtam Arminnak egy csókot.
  - Jó éjt - mosolyogtam behunyt szemmel, majd mellkasához bújtam.
A fiú csak mosolyra húzta ajkait, majd szorosan átölelt. Annyira jók ezek a pillanatok, és nem akarok, hogy véget érjenek...

Másnap egészen estig Arminnal játszottam, az xBox-on. S nem hittem volna, hogy ilyen jó vagyok a Fifaban.
  Az este hamar eljött. Arminnal és Alexyvel mentem, s útközben bementünk hozzám. Ahogy jöttünk ki, belefutottunk Kentinbe. Olyan rég beszéltem vele is...
  - Na cső - ugrottam elé - Wáccápp?
  - Hulla vagyok - ásított nagyot.
  - Pedig a ma este igazán klassz lesz.
  - Már aki nem hulla fáradt. Csak arra kérlek titeket, hogy ne firkáljátok össze az arcomat, mint tavaly - nézett rám kérlelve.
  - Szétfirkáltátok az arcát? - mosolygott jót Armin.
  - Lehet - válaszoltam rebbenés nélkül - De nyugalom - legyintettem a kezemmel - Most Castiel a célpont.
  - A kegyes halálba viszitek magatokat - rezzent össze Alexy.
  - Mi? Ti is segíteni fogtok - pislogtam a testvérpárra.
  - Mi ugyan nem - távolodott el Armin, majd Kentin mellé ment -  Én a normális közösségben fogom tölteni az estét - mutatott a barna hajú fiúra.
  - Kentin úgysincs benne, ilyen butaságokban - lépett Alexy a másik oldalára.
  - Én viszem a filcet - jelentette ki lazán a fiú.
Armin és Alexy egymásra néztek, majd mögénk mentek.
  - Ugyan már, Armin - nézett hátra rá Kentin - Castiel a legjobb barátod. Semmi okod félni tőle.
  - Oh, dehogyis nem van - magyarázott komoran - Én inkább ha lehet életben szeretnék még maradni.
  - Majd meglátjuk - vontam vállat mosolyogva.
Így hát elindultunk négyen a sulihoz. Én elől mentem Kentinnel, és beszélgettünk, addig a testvérpár mögöttünk kullogott.
  Mikor a sulihoz értünk, nem voltak olyan sokan, mint tavaly. Belépve az épület aulájába, megpillantottam Rosat.
  - Szia csajszi! - ugrottam a nyakába.
  - Szia ribi - ölelt vissza - Megvannak a filcek? - suttogta elém.
  - Kentin zsebében, biztonságban - suttogtam vissza neki.
  - Áhoj - jelent meg vörös barátunk is, de nem volt egyedül. Kimberly a bal oldalát erősítette.
  - Oh, Kimberly! - örültem meg neki, majd hozzárohantam, s szorosan átöleltem. Ő viszonozta az ölelésemet - Hogy hogy eljöttél?
  - Castiel elhívott, és gondoltam, jó móka lehet, így itt kötöttem ki - magyarázta.
  - Szóval ma ki lesz az a szerencsétlen, akinek összefirkáljuk a pofáját? -  szólt röhögve Castiel.
Oh, ha tudnád Cassy, hogy te leszel az. Oh, ha tudnád..
  - Hé, Armin! - ment el tőlünk Castiel, majd pacsizott a fekete hajúval.
Percekkel később elmentek beszélgetni.
  - Figyelj, Kimberly, mondom a tervet! - fordultam felé, hogy még időben elmondjam neki, hogy Castiel az áldozat.
  - Csak Kim. De ezt már ezerszer megbeszéltük - vonta rám fel a szemöldökét.
Zavartan néztem rá, ám mégis folytattam a mondanivalómat.
  - Castielt akarjuk szétfirkálni, és jó lenne ha majd segítenél.
  - Az ilyen esetekre is gondoltam - mosolygott, majd a táskájában kezdett kutakodni, s pár másodperc múlva elővett pár darab, színes filcet - Mind alkoholos, és szerintem Castielen a rózsaszín mutatna a legjobban!
  - Uram irgalmazz - nyelt nagyot Alexy - Ugye engem nem fogtok bántani? - kérdezte édes hangon, de egyben ijedten is.
  - Szeretnéd? - indult meg felé Kim, mire Alexy összerezzent.
  - Nem, asszonyom - szólt ijedten.
  - Nyugodj már meg! - vágta hátba erősen Rosa - Téged senki se tudna bántani Alexy.
  - Nagyon remélem is - fogta a hátát, ahol Rosa megütötte - Bár az előbb csaptad ki a gerincemet...
  - Hupsz - mosolygott Rosa kínosan, majd megsimogatta a fájó részt.
Kimhez fordultam, majd elvettem tőle pár filcet, és a táskámba helyeztem. Vajon Castiel és Armin hova tűnhettek?
  Telt az idő. Lysander hozott Twistert, aminek nagyon örültem, hisz imádtam ezt a játékot. Idén nagyon kevesen voltak a suliból.
A játék során viccesebbnél viccesebb pózokban sikerült keverednünk. A hosszas játék után, végre a két fiú is visszatért.
  - Ti merre jártatok? - nézett rájuk Lysander.
  - Ketteeen - húzta el a szót Alexy.
  - Fúj már, Alexy - fintorodott el Castiel, majd elült Kim mellé -  Csupán beszélgettünk.
  - Minden oké? - súgtam oda Arminnak, mikor leüt mellém.
  - Persze, miért ne lenne? - nézett rám kérdően.

Telt az idő, mi pedig sorban játszottuk a társasokat. Már kezdtük unni, és azt is, hogy Castiel nem akar fáradni. Ahj, aludjon már el, hogy összetudjuk firkálni az arcát.
  Már elmúlott éjfél is. Jó páran már aludtak. Csak mi, végzősök maradtunk még fent.
Míg a többiek játszottak, addig én elmentem mosdóba, ám az utam nem vezetett vissza a többiekhez. Az emeleten megálltam az egyik ablaknál, és leragadtam a csodálatos csillagokban. Olyan gyönyörűen ragyognak, mintha semmi problémájuk nem lenne. Hisz nincs is. Én is ilyen szeretnék lenni..
  - Bu! - vágta meg hirtelen valaki a vállamat.
Mondanom se kell, hogy rettenetesen megijedtem.
  - Menj a francba, Armin - szóltam idegesen.
  - Nem tudom merre kell menni - nevetett, majd egy pokrócot terített rám - Mit csinálsz itt?
  - Csak néztem az eget, de mehetünk - szóltam halkan.
Armin nem mozdult, majd megragadott a hónom alatt, s felültetett a párkányra, mely az ablak belső részén volt. Mikor ezt megtette, beült mögém, így az ölébe kerültem. A pokrócot kihúzta mögülem, majd magára terítette, ezzel engem is betakarva. Nem szóltunk semmit, csak bámultuk a csillagokat. Annyira jó volt így lenni..
  - Jövő hétvégén nem együnk el korcsolyázni? - szólt halkan, mivel nem akarta megzavarni, eme nyugodt pillanatot.
  - Én nem tudok korcsolyázni - döntöttem hátra a fejemet, így az mellkasának ütközött.
  - Nem baj, majd megtanítalak téged - döntötte fejét a falnak - Egyébként...
  - Hm?
  - Belegondoltál már, hogyha nem jövünk át ebbe a suliba, valószínűleg most nem lennénk itt?
  - Bele. Amúgy rengetek iskola van. Hogy hogy ide jöttetek?
  - Majd elmesélem valamikor.
  - Jó - suttogtam, majd lehunytam a szemeimet.
Pár percig csöndben voltunk, majd ő megtörte a csendet.
  - Minden rendben otthon?
Meglepődtem a kérdésén, mégse akarok neki hazudni.
  - Asszem...lassan már azon vannak, hogy elválnak az útjaik - suttogtam magam elé.
  - Ha esetleg úgy adódna, hogy nem bírod már mellettük, tudod jól, hogy mi szívesen várunk.
  - Tudom - szóltam halkan, majd megfogtam a kezét, mely meleg, és nyugtató volt.
  - S ezenkívül bármi?
Valamiért úgy érzem, hogy Armin nagyon azt szeretné belőlem kihúzni, ami Viktorral történt. Mintha tudna valamit.
  - Mire akarsz ezzel célozni?
  - Hogy én tényleg látom, hogy van valami, amit nagyon nem akarsz elmondani...oké, hogy velem nem lehet komoly dolgokról beszélni, mert hülye vagyok ezekhez, e akkor is. A barátnőm vagy.
  - Mint mondtam, a tűzeset, és anyák civakodása csak kihat rám. De majd elmúlik..
  - És ha nem? Belefogsz bolondulni ebbe, és főleg úgy, hogy senkinek nem mondod el, mi bánt.
  - Tudod - bámultam ki az ablakon - Nem mindig tudom kifejezni, hogy mit is érzek. Szavakba nem tudnám önteni, hogy mit gondolok.
  - Akkor valahogy összenyögöd, és ketten kiokoskodjuk, hogy mit is akarsz mondani - kezdte el simogatni a kezemet.
  - Köszönöm - szóltam magam elé, majd felemeltem fejemet, s hosszas csókot adtam neki.
Armin annyira jó ember, és nem érdemlem meg őt. Nagyon nem...
  - Egyébként valamilyen estét emlegettél nekem már elég régóta - hajoltam el ajkaitól.
  - Ja, hát igazából itt van - tette állát a fejemre - Miért mire gondoltál?
  - Hát..lehet egész másra - vörösödtem el.
  - És még azt mondják, hogy én vagyok a perverz - nevetett rajtam - Mik ki nem derülnek rólad.
  - Elég félreérthetően mondtad - néztem rá - Szóval ne nevess!
  - Én nem nevetek.
  - De igen - fordítottam fejemet a mellkasa felé. Éreztem minden levegővételét.
Pár másodpercig így voltam, majd belecsíptem gyengéden az oldalába.
  - Esélytelen - jelentett ki.
  - Ez nem ér - kezdtem el pufogni.
  - Oh, igen? - ekkor ő csípett az oldalamba, mire olyat ugrottam, hogy egyből le is estem az ablakból, és rántottam őt is magammal.
A takaró leesett magunk mellé, Armin pedig rám, de időben megtartotta magát.
  - Hupsz, lehet kissé máshogy sült el, ahogy én azt akartam - magasodott fölém édes mosolyával.
  - Egész máshogy...
  - Szeretlek, picur - mosolygott rám, minden édes bájával, majd ajkainkat összetapasztotta.
Én is szeretem őt. Rettenetesen.
  - Én is téged - húzódtam el annyira, hogy ezt közölni tudjam vele, majd felültem, s ő is hasonlóan cselekedett.
Csak pillanatokig bámultunk egymás szemeibe, majd én közelebb hajoltam, s megcsókoltam őt.
Tudom jól, hogy amint elmondom neki az igazságot, elfogom őt veszíteni. Tisztában vagyok ezzel. Ezért most csak egy kicsit had legyen önző, és élvezhessek ki minden pillanatot ebből a kapcsolatból, míg vele lehetek. Mert tudom, hogy elfogom veszteni, amint az igazság napvilágra kerül.

Percekig ültünk az ablak előtt, s csókunkat egy hangos kiáltás szakította félbe. Arminnal hirtelen húzódtunk el egymástól, melynek következtében ő ráharapott a nyelvemre, puszta véletlenből.
  - Basszus - zártam össze hirtelen a számat.
  - Upsz, ne haragudj - adott puszit a homlokomra.
Arminnal feltápászkodtunk, majd kezemben a pokróccal indultunk meg az előbbi hang irányába. Mikor az aulába értünk, Castielt, Kimet, Lysandert, Rosat, és Alexyt véltük felfedezni. Castiel kezében egy zseblámpa volt mellyel az arcába világított, így mi is megláthattuk azt a csodás alkotást, mely az arcán tündökölt. Arminnal nem tudtuk visszafogni magunkat, így egy nagy kacaj szaladt ki belőlünk.
  - Miért nem szóltatok? - mentem közelebb, a hasamat fogva - Én is segítettem volna...
  - Én kinyírlak titeket... - szólalt meg a Vörös.

  - Azt a gyönyörű pélót ki rajzolta zölddel? - dörzsölte meg Armin a vörös arcát.
  - A testvéred - mosolygott Rosa.
  - Szép munka Alexy! - pacsizott le vele.
  - De az a fekete rúzs a száján - szóltam halkan, de a nevetés még mindig távozott belőlem - Ki hozta?
  - Sose árt, ha van nálad - mutatott magára Kimberly.
  - Oh, igen? - fordult a vörös, a barátnője felé.
Kim kérdően nézett Castielre.
  - Lehet jobb lenne, ha visszaadnám - lépett a lány elé, Castiel feldúltan.
  - Mi van? -  vonta fel Kim a szemöldökét, mivel ahogy mi se, ő se értette a helyzetet.
Castiel ekkor tarkón ragadta barátnőjét, majd durván megcsókolta, ami később átment gyengébb csókba. Mikor a vörös elhajolt, szájáról lekenődött a rúzs fele, s Kim száján volt megtalálható.
  - Most már tökéletes? - nézett rá Kim morcosan.
  - Eddig is az voltál, ez pedig rátett egy lapáttal - húzogatta meg párszor Kim arcát, amit a lány nem nézett jó szemmel.
  - Engedj el, Castiel - szólt nehezen.
  - Nem - válaszolta neki röviden.
Kim ekkor elkapta barátja arcát, és ugyanazzal kezdte el kínozni, mint a fiú a lány.
  - Hagyd abba - szólt Castiel.
  - Nem előbb te - szólt a lány.
Hát őket totál egymásnak találták ki, az is biztos.

Aznap este volt vagy hajnali 2, mikor elmentünk aludni. Mondanom se kell, hogy reggel 7-kor, mikor jöttek a tanárok kelteni minket, milyen fáradtak voltunk.
  8-ra hazaértem, és egyből ledőltem aludni. Fogalmam sincs, hogy hány óra lehetett, de nem is érdekelt. Ám az annál jobban, hogy valaki felkeltett, mert felhívott. Világomat nem tudva vettem fel a telefont.
  - Eegen? - beszéltem bele fáradtan.
  - Ne haragudj, hogy zavarlak - Viktor hangja szólt a telefon mögül - De tudnánk beszélni? Kérlek...nagyon fontos.
  - Figyelj - józanodtam ki kicsit - Hajnali 2-ig fent voltunk, és 8-kor értem haza - az órára néztem. 08:36 volt - Olyan 9, fél 10 körül jó ha visszahívlak?
  - Skylin, találkoznunk kéne. Kérlek...
  - Viktor rettentően fáradt vagyok, csak egy kicsit had aludjak. Jó?
  - Jól van - egyezett bele nehezen -  9-kor elmegyek hozzád, jó?
  - Okker, hali - azzal letettem a telefont.
Tudom, bunkó voltam vele, de nagyon fáradt vagyok. Ahogy letettem a telefont, máris jött a következő hívás. Mit nem ért Viktor?!
  - Mi van már?! - vettem fel hirtelen ideggel a telefont.
  - Skylin - szólalt meg benne Castiel. Hangja ideges volt, nagyon.
  - Castiel, történt valami? - ijedtem meg hirtelen.
  - Ne..ne haragudj! - hallottam a hangján, hogy kapkodja a levegőt. Fut. Biztos vagyok benne.
  - Nem értelek...de megijesztesz..
  - Esküszöm bármire, hogy véletlen volt!
  - De mi?!
  - Hogy Arminnak elmondtam...
Reflexszerűen ültem fel az ágyból. Testem megdermedt.
  - M..mi...?
  - Nem akartam elmondani, de valahogy...valahogy kiszedte belőlem - csöndben voltam - Skylin! hahó, itt vagy még?
  - Hol van Armin? - szóltam nehezen.
  - Nálunk voltunk, de ahogy megtudta, elrohant.
  - Merre?
  - Felétek...Én gyalog nem érem utol, de a motorral megpróbálom.
  - Armin nem jöhet ide...Viktor..Viktor ide jön beszélni... - ugrottam fel az ágyról, majd a telefonomat ledobtam rá, s öltözni kezdtem.
  - Mi?! Ne engedd, hogy találkozzanak! - kiabált nekem a vörös a másik oldalról.
  - Castiel indulj el, én is megyek - azzal kinyomtam a telefont.
Lerohantam öltözni. Egyedül egy sportcipőt, és egy dzsekit kaptam magamra, ebben a hidegben. Kirohantam a házból, majd a rövidebb úton kezdtem el rohanni.
  Ennek rohadtul nem így kellett volna lennie..nekem kellett volna neki elmondanom. Csak kérlek istenem. Had találkozzak előbb vele, mint Viktor.

Nem tudom, hogy Viktor merre járhat jelenleg, de Castielt előbb megkéne találnom. S így is lett. Megláttam Castielt az úton, és voltam olyan hülye, hogy kiugrottam elé. Szerencsére ő időben kapcsolt, és nem lett semmi bajom.
  - Megörültél?! - nézett rám dühösen.
  - Ne..nem - szóltam lihegve, majd felültem mögé, s szorosan fogtam a hasánál - Felhívom Viktort, és menjünk hozzám.
Castiel bólintott, majd ismét beindította a kotort, majd indult hozzám.

Viktor szemszög

Nemrég érkeztem meg Skylin házához, de a kocsiból nem szálltam ki, maradtam az eredeti helyemen. Percek teltek el, a telefonom pedig csörögni kezdett. Kezembe véve a készüléket, Skylin nevét pillantottam meg. Felvettem a telefont, de szólni se tudtam, mivel Skylin megelőzött.
  - Viktor merre vagy?! - szólt egyből.
  - Nálatok? Miért? - néztem ki elől, majd a visszapillantóba pillantottam.
Tőlem messzebb, Armint pillantottam meg, ahogy közeledett felém.
  - Azonnal tűnj el onnan, mielőtt Armin odaér!
  - Huh? Hisz Armin itt van mögöttem, vagy 10 méterre - néztem továbbra is a tükröt - Miért kéne eltűnnöm?
  - Azért, mert Armin tud mindent! - vallott be mindent a lány sietősen.
Szemeim kitágultak Skylin szavaitól. Ijedten féltem felfedezni, hogy Armin tekintete rettentően mérges, és idegesen. Már nem kellett sok, hogy elérje az autóm hátulját, így gyorsan beindítottam a motort, s mielőtt elért volna hozzám, elhajtottam. A telefont időközben idegesen nyomtam ki. Mikor már jó pár utcát elhagytam, visszahívtam Skylint, de megállni nem álltam meg.
  - Elmondtad neki? - szóltam idegesen.
  - Castiel véletlenül kikotyogta...
  - Hogy bassza meg... - szítkozodtam.
  - Szia Viktor, én is itt vagyok - szólalt meg Castiel.
  - Merre vagytok? - kérdeztem, mikor megálltam egy piros lámpánál.
  - Megálltunk a Parknál. Ide tudsz jönni?
  - 2 perc és ott vagyok - azzal letettem a telefont, majd a mellettem lévő anyósülésre dobtam.
A lámpa még mindig piros volt. A kormányra hajtottam a fejemet. Most mi lesz? Skylinék tuti szakítanak. Armin esélyes, hogy megver. De jól is tenné. Annyi megérdemelném. Mindent csak tönkreteszek...
  A mögöttem lévő autók erősen kezdtek el dudálni, így nekem is leesett, hogy a lámpa zöldre váltott, én pedig feltartom a sort. De jó, hogy nekik ez a legnagyobb problémájuk az életben...
Mindegy. Rendezzük le ezt az egészet, hogy végre érzések nélkül hagyhassam itt ezt az átkozott várost....

Vissza az én szemszögembe

Türelmetlenül vártunk a parkban.
  - Megjött - szólt érzéstelenül Castiel.
Mind a ketten a fekete kocsihoz siettünk.
  - Szóval mit akartok csinálni? - kérdezte a fekete hajú, mikor becsapta a kocsiajtót, s hozzánk sétált.
  - Beszélni Arminnal. És azt akarom, hogy ott legyél te is. Nem fogjuk hagyni, hogy neked menjen, ettől nem kell félned  - szóltam nehezen.
Az, hogy Castiel mondta el neki, és nem én, nagyon szar érzés. De ezzel most nem foglalkozok. Arminnal foglalkozok, aki valószínűleg össze van zavarodva, és a legnagyobb fájdalmat ő érzi.
  Megbeszéltünk még pár dolgot, majd beültem Viktor mellé a kocsiba, Castiel a motorra, majd elmentünk hozzánk. Ott kiszállva a fekete járműből, megpillantottam a lépcső ülni Armint. A fiúkra néztem, hogy ne jöjjenek utánam, had beszéljek vele én.  Megakarom beszélni vele ezt az egészet.
  - Armin.. - mentem hozzá.
Mikor hozzászóltam, másodpercekig nem történt semmi. Majd megszólalt, mérhetetlenül fájdalmas hangon.
  - Nem akarsz valamit mondani nekem? - szólt, majd miután elmondta, rám nézett.
Szemeiben a düh, csalódottság, és a szomorúság tükröződött magas fokon. A szívem majd' megszakadt, hogy így látom. De jelen helyzetben én nem érezhetem magam szarul. Mindezek után nincs hozzá jogom.
  - De - könnyesedett be a szemem - Ne...nem tudom, hogy Castiel mit mondott... - halkultam el a végére - de én akartam neked elmondani, de nem volt semmi bátorságom így a szemedbe nézni...
  - Mindent elmondott - suttogta - Tudom, hogy nem szándékos volt. Vagyis legalábbis ő ezt mondta - nézett a szemembe.
  - Nem -  nyeltem le a könnyeimet, hogy ne törjenek elő.
Armin mellém pillantott. Időközben rájöttem, hogy igazából nem is mellém, hanem mögém, ahol Castiel és Viktor állt.
  Mikor meglátta a másik feketét, tekintetét elöntötte a düh. Armin hirtelen pattant fel, s ugrott Viktor felé, ezzel engem majdnem fellökve. Ám mielőtt nekimehetett volna, Castiel elkapta elölről.
  - Hé, nyugi! - szólt rá Castiel.
  - Hogy lennék képes nyugodt maradni?! Mégis megmondanod?! - kiabált barátjával.
Viktor összerezzent, ahogy Armin nekiakart ugrani. Lábai a földbe gyökereztek.
  - Annyira gyűlöllek, hogy azt el nem lehet mondani - préselte ki idegesen Armin a fogai közt, majd még inkább nekiakart menni Viktornak, s Castiel is alig bírta már visszafogni.
  - Mi a faszt ordibáltok már?! - lépett ki a házunkból Max, Kentin társaságában.
Ahogy a két fiú meglátta, hogy mi a helyzet, egyből ugrottak. Kentin segített lefogni Armint, Max pedig Viktor elé állt.
  - Mi a fene folyik itt? - kérdezte a bátyám idegesen.
  - Majd elmondom - suttogta neki Viktor.
  - Ne majd, hanem most! Gyerünk Skylin! - nézett hátra rám - Nekik miért nem tudjátok elmondani?! - nézett vissza Maxre.
  - Mit csináltatok? - nézett rám kentin.
  - Viktor szülinapján rengeteget ittunk, és...akaratunk ellenére is...lefeküdtünk -  szóltam az utolsó szóban, miközben könnyeim előtörtek.
Max és Kentin leblokkoltak. Max pár másodperc múlva szúrósan nézett rám, majd elkapta Viktor karját, és a kocsija felé rángatta. Kinyitott az anyósülést, majd belökte Viktort, ő maga pedig beült a kormányhoz. Egy szó nélkül hajtott el Viktorral, és annak a kocsijával.
  4-en maradtunk már csak előttünk. Senki nem tudott szólni egy szót se.
  - Kentin, menjetek el - rántotta ki a szorításból magát Armin.
  - De...
  - Gyere - biccentett a fejével Castiel, majd bementek a házba.
Arminnal ketten maradtunk. Tudtam, hogy eljön ez az idő, de még mindig nem készültem fel rá.
  - Armin...én-
  - Azt ne merd mondani, hogy sajnálod! - vágott a szavamba, mérges hangon, majd felém fordult.
Csöndben maradtam. Mit mondhatnék egy ilyen helyzetben...?
  - Hidd el..undorodom magamtól... - suttogtam magam elé.
  - Így emberben, mint benned - kezdte el halkan, majd a végére felvette a normál hangstílusát - Soha nem csalódtam még..
A szívem összetörött attól, amit tettem vele. Ezzel az édes fiúval, akinek rengeteget köszönhetek.
  - Nem kérem azt, hogy bocsájts meg, mert tudom, hogy ilyet nem kérhetek. Csak annyit kérek, hogy ne egyedül Viktort hibáztasd. Nem csak ő tehet erről...
  - Képtelen vagyok nem őt hibáztatni egyedül - vett mély levegőt, hogy megnyugjon. Teste remegett a dühtől - És most mit vársz tőlem? - kérdezte fájó hangon.
  - Hogy ne csak őt utáld...
  - Az, hogy őt utálom, benned meg hatalmasat csalódtam, nem fog változni - fordított nekem hátat, s teste hirtelen összerezzent - Jobb lesz, ha szakítunk.
S kimondta. Kimondta, amiről én tudtam, hogy befog következni.
  - Sajnálom Armin - nyeltem le könnyeimet - Rettenetesen...
  - Én is - szólt rekedtes hangon, majd elment.
Hallottam, hogy a mögöttem lévő ajtó kinyitódik, majd Castiel rohan ki rajta. Mikor elrohant mellettem, óvatosan hátba vert, hogy ne érezzem magam rosszul, majd futott barátja után. A motort magához vette, majd azt gurítva próbálta Armint utolérni, míg el nem tűntek az utca végén.
  - Jól vagy? - fogta meg a vállamat Kentin.
  - Kérlek...hagyj magamra.
  - Biztos, hogy nem.
  - Kentin, könyörgöm - hunytam le a szemeimet, könnyeim pedig kipotyogtak.
A fiú megpaskolta a vállamat, majd elment. Apró lépésekkel mentem be a házba. Amint beértem, s becsuktam az ajtót, nekidőltem, majd összeroskadtam a tövében. Könnyeim megállás nélkül folytak, holott semmi joguk nem volt ehhez. Viszont fájt. Fájt a tudat, hogy mit tettem Arminnal, s ezzel végleg elvesztettem őt.

S ezzel, hogy mindent elszúrtam, véget vetettem mindennek.

Ha a rész elnyerte a tetszésedet, akkor ne feledj el nyomot hagyni 

magad után a komment szekcióban! 💗